Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Debreceni S. János|  

Militaris congratulatio

Az szép szabadságra, magyarság javára
        törekedő jó urunk,
Úri dicsőségből, mint Krisztus mennyekből,
        alászállott gyámolunk,
Szolgai ruhában, katona formában,
        hallgasd meg, azmit írunk!

Azkinek örvendünk, most annak éneklünk,
        vitézlő öltözetben,
Sisakban, fegyverben, lovakon, nyergekben,
        sátor alatt mezőkben,
Jóllehet sok kárban, de azért vígságban,
        magyarok örömében.

Ha nyelvem száz volna, hogyha szóm víz volna,
        ha mint Körös, úgy folyna,
Szívemnek titkait, magyarok örömit
        megírnám bölcs formára,
Jaj, szegény magyarok, immár vígadnotok
        egyszer ideje volna.

Sok ideje immár, hogy szívünk várton vár
        isteni segitséget.
Elfordult volt tűlünk, mert nagy sok volt bűnünk,
        szivünk azért rettegett.
Lám, nem haragszik volt, csak mint atya sújt volt,
        s immár megkegyelmezett.

Dobunkat perdítvén, trombitát zendítvén,
        Jézust, Jézust kiáltsunk!
Gyakran könyörögjünk, vitéz módon éljünk,
        országvesztőket rontsunk,
Szegény, szép hazánkért, magyar koronánkért
        ideje vagdalkoznunk.

Mit tehet az eső, hó, víz, szél és fölhő,
        hol vadnak most az Múzsák?
Tavaszi szép tánccal, örvendező szóval
        nem zengenek az Nimfák,
Lám, táborban vadnak, lám, egy szívvel laknak
        az jó hajdú katonák.

Oh, szegény katonák, szeret már az ország,
        semmit ne bánkódjatok,
Igyünk igaz vagyon, Istenünk jó vagyon,
        meg nem csalatkozhattok,
Szeme fényét szúrják, haragját már lássák,
        hogy lesz diadalmotok.

Az eklézsiáért, igaz tudományért
        ű maga föláll talpra,
Mikor zászlótokkal, dobbal, trombitákkal
        mentek az kemény harcra,
Adván bátorságot, nálatok az kardot
        forgatja csak ű maga.

Ha jövendőt tudunk, ha igazat szólunk,
        ott leszen az újulás,
Szomszédságszegőktűl, országunk vesztőktűl
        magyari szabadulás,
Az mennyei Úr is, így akarja ű is,
        hogy legyen az megváltás.

Nyomorúságinkat, szánta nyavalyánkat,
        gyalázatos voltunkat,
Engedelem alatt, hűség szűne alatt
        hogy látta rabságinkat,
Kegyetlen urunknak, vérszopó hóhérnak
        keze alatt kínunkat.

Sokszor óhajtottunk, kesergettünk, sírtunk
        ez méltatlan dolgokon:
Mi oka, Úristen? Lelkünk mely bűntelen,
        s mely kemény szívek vagyon,
Híveknek kiáltnak, másfelől pusztítnak,
        vágnak, ölnek szabadon.

Az magyar koronát, világ kívánságát
        lábok alá tapodják,
Selyimet magunknak, Dass dich Gotts-ot mondnak,
        személyünket utálják,
Sem hűségünk nem kell, barátságunk sem kell,
        halálunkat kívánják.

Mostoha Rudolphus, sátán miatt vagy bús,
        de megvér az Jehova,
Az híveket űzöd, az Krisztust üldözöd,
        de horgot vet orrodba,
Szegény keresztyének, meg ne rettenjetek
        az Isten causájában.

Magamegalázott, szíve szomorodott,
        te keresztyén Gedeon,
Hogy szemünk ily vak volt, hogy nyakunk kemény volt,
        ne haragudjál azon,
Fejünk megalázva, de hűséggel rakva
        már te kezedben vagyon.

Tudjuk, nem vétkeztél, minket keserültél,
        halálodat nem szánván,
Úri dicsőségből, gazdag fényességből
        egy ideig leszállván.
Háláadók leszünk, nagyobbra emelünk
        koronánkat meghozván.

De mi mit emelünk? Magunkkal sem bírunk,
        fölemelt az Jehova,
Tegyen örökössé, hosszú életűvé
        ország vidámságára,
Örvendező orcánk, sokáig szép hazánk
        nézhessen királyára.

Nem kell irígykedni, farkasszemmel nézni
        senkinek ez dologra,
Bihar vármegyéből, hogy te ez kis helyből
        származtál oltalmunkra,
Krisztus is jászolból és kis Názáretből
        jütt világ váltságára.

Így szokott ez lenni, ezt szokta mívelni
        az mennyeknek szent Ura,
Az kisded szíveket, vezérelvén őket,
        viszi derék dologra,
Mózes és Áron, Józsue, Gedeon
        példája ezt mutatja.

Hogyha hallgathatunk, hogyha nem gondolunk
        nemzetünk ínségével,
Búva kinek leszen, kinek ártasz igen
        méltóságos tiszteddel,
Az Úr annak adja, azkinek akarja,
        nem gondol ű senkivel.

Nem bánkódik Várad, noha kénja árad,
        ezen az diadalmon,
Karótúl fejünket, kéntúl életünket
        mert megmented az napon.
Petz Jánosnak hadát, Luciper táborát
        hogy megrontád ez napon.

Az sok szent szerzettel, húsvesztő péntekkel
        siet vala mireánk,
Misefaragókat, nyírt jezsuitákat
        hoz vala, hogy tartanánk,
Noha viasz nélkül, délben gyertya nélkül
        jól látott eklézsiánk.

Az Úr teáltalad izene, mit fárad
        ily méltatlan dologban,
Az szent zsolozsmákat, pileses papokat
        küldje haza Rómában,
Ő maga örömben, kutus víz mentében,
        lakjék veszteg Sakában.

Hát mit óhajtanánk, avagy miért sírnánk
        megszabadulásunkon,
Ha hazánk elromlott, éltünkben megtartott
        az mennyei oltalom,
Az eklézsiához, nem az külső jókhoz
        köttetünk ez világon.

Dob-, trombitazengést, álgyú-, puskalövést,
        mindent el kell szenvednünk,
Dióbélt kívánván, tudjuk azt mind nyilván,
        az héját meg kell törnünk,
Ha mind aluszunk is, békével lakunk is,
        nem mindörökké élünk.

Vitéz atyáinknak, serény magyaroknak
        nyomdokokat kövessük,
Kit űk nyertek vérrel, mi is azon vérrel
        megtartsuk és őrizzük,
Ha német határát oltalmaztuk, gondját
        magunknak is viseljük.

Nem szólnánk reájok, tudjátok, magyarok,
        ha igazak volnának,
Urakról urakra, menvén mindnyájunkra,
        jobb-e, hogy róton rónak,
Kolozsvár nagy kénja, Erdély pusztasága
        példa az mindnyájunknak.

Ha megfogyatkozunk, hogyha nem adhatunk,
        mindjárást megnyakaznak,
Ha vitézek vagyunk, úgyis félnek tűlünk,
        árulóknak kiáltnak,
Patkószeget vernek, fejünkben szegeznek,
        s ez világból kiirtnak.

Méltó hát vigyáznunk, méltó könyörögnünk
        az új fejedelmünkért,
Maradék hazánknak, szép eklézsiánknak
        adatott Gedeonért,
Tegye szerencséssé, hosszú életűvé
        Isten az sok árvákért.

Keserves nemzetünk, szomorodott szivünk
        egyszer hadd vidámuljon,
Rabságából testünk, siralomból lelkünk
        immár hadd szabaduljon,
Ezeknek fejében, bódog reménségben
        minden ember induljon.

Dobunkat perdítvén, trombitát zendítvén
        az egekben kiáltsunk,
Erőt onnat kérjünk, azki meghal bennünk,
        Jézussal uralkodunk,
Azki egészségben megmarad éltében,
        szép tisztességet nyerünk.

Serény hadnagyinknak, jó kapitányunknak
        példájokat kövessük,
Mi nem jobbak vagyunk, vagy mi nem több lelkünk
        az övéknél, mit félünk,
Az ellenség is fél, abból is vesz sok vér,
        semmit ne iszonyodjunk.

Hadat igazgató, győzedelmet adó
        bölcs és hatalmas Isten,
Mutasd meg magadat, irgalmas voltodat
        magyari híveidben,
Kiért fejedelmünk és minden nép velünk
        áldjon tégedet. Amen.

 

Forrás: RMKT XVII, 1., kiad. Bisztray Gyula, 19. sz.
Politikai programvers. A kálvinista, hazafias, függetlenségi eszmerendszer egyik legelső, legárnyaltabb megfogalmazása. Folytatja Farkas András zsidó-magyar párhuzamra épülő történetszemléletét, amikor Bocskait keresztyén Gideonként ünnepli (lásd Bír 6:1—9:57). Folytatója Balassi katona-dicsérő verseinek, és ugyanúgy a querela Hungariae témának is. A szerző a hajdúk közössége nevében beszélve ajánlja fel Bocskai Istvánnak a magyar koronát. A vers keletkezése talán közvetlenül kapcsolódik az 1605. április 17-én tartott szerencsi országgyűléshez (link). A történelmi szituáció csapdája: Bocskainak a megszavazott magyar koronát a török kezéből kellett volna elfogadnia, elismerve ezzel az ország vazallusi státusát. Pontosabban, Szent István koronáját ekkor a Habsburgok birtokolják, ezért a török szultán új koronát csináltatott (ma a bécsi Satzkammerben).


korona